Prológus

  Május elseje van. A szülinapom. Ma töltöttem be a 18-at. De, mivel már egy jó ideje nem ünneplem, miután az apám képes volt ezen a napon elmenni 7 évvel ez előtt, se szó se beszéd nélkül, így mára szabad vagyok. Illetve csak lennék, mert ma az  úszó csapattal elkísérjük az egyik legjobb versenyzőnket egy nemzetközi versenyre. Ez a versenyző pedig nem más, mint az egyik legjobb barátom, Simon Hiller. Baromi büszke vagyok rá! Londonban lesz a verseny, így még korán reggel kell indulnunk, hogy időben odaérjünk. Az iskola kibérelt egy buszt a csaknem 60 főt számláló csapatunknak. Simo csak vissza felé jön velünk, mert neki már tegnap jelen kellett lenni az eligazításon. Biztos vagyok benne, hogy megnyeri a mai versenyt. 3 számban indul. Gyors, mell, és pillangó. Az  utóbbit csak 2 hónapja tökéletesítette, így a miatt aggódom egy kicsit. De bízom benne, és tudom, hogy menni fog neki.  A csapatból szinte mindenki –kivéve az ujjoncokat – tudja, hogy ma van a szülinapom, ahogy azt is tudja mindenki, hogy nem szeretem, ha ma köszöntenek fel. Igaz, már vagy 7 éve volt, hogy apa lelépett, de mély sebet ejtett. Így inkább másodikán fogadom csak a felköszöntéseket. Reggel 7-re már a hatalmas buszon ültem, és bámultam ki az ablakon, az elsuhanó fákat figyelve. Egy óra ücsörgés után izgatottan pattantam le a buszról, és rohantam megkeresni Simont. A medencék előtt találtam meg, éppen bemelegített. A sapka és a szemüveg még nem volt a fején, így láttatni engedte barna, oldalt felnyírt haját, és gyönyörű égkék szemeit. Ahogyan a nyakába ugrottam, kis híján felborultunk. Nevetve tartott meg, és a hátára kapva futott velem egy kört a medence körül. Közben végig visítva nevettem. A szívmelengető köszöntőnknek az edzőnk vetett véget, aki jól leszidott minket, hogy ne futkozzunk, mert meg is csúszhatunk, és sérülést szerezhetünk, ami valljuk be, most nem lenne szerencsés. Ez után mindenki sok sikert kívánt Simonak, és elfoglaltuk a helyünket a kilátón. A verseny kezdetét vette. A gyors, és a mell futamot simán megnyerte, bár egy kicsit össze kellett magát kapnia a gyorsban. Tehát 2-szer 200 méter megvan. Most jött, amitől féltem. Minden olyan gyorsan történt. Az egyik percben azért izgultam, hogy ne másodiknak, hanem elsőnek érjen be, aztán egy pillanat múlva, pedig  már zokogva húztam ki legjobb barátomat a medencéből, és kétségbe esve kiáltoztam, hogy hívják már azt a francos mentőt! 

Sziasztok! Nos, itt is van a prológus. Remélem felkeltette az érdeklődéseteket. Hagyjatok nyomot magatok után! :)